Ez volt Gábor Marianne festőművész kedvenc mondása. 1917-ben született zsidó, nagypolgári családban. Édesapja az irodalomtörténész és műfordító Gábor Ignác volt. Pályája a harmincas évek végén indult, útját kezdetben Berény Róbert és Szőnyi István egyengette. Rendkívüli tehetség, a ’30-as években képei már a legjelentősebb tárlatokon szerepelnek.

A sikersorozat a vészkorszakig tart, 1944-ben férje, a neves költő, újságíró Rónai Mihály András egész családja Marianne-nak pedig az édesapja a Liszt Ferenc téri, nyilas tömeggyilkosság áldozata lesz. A háború után a kommunista rendszerben polgári származása miatt mellőzik, de az ’50-es évek második felétől ismét kiállíthat és már nem csak itthon, hanem többek között Franciaországban és Olaszországban is, ahol, nagy sikerei voltak. Az egyik festményéhez 1966-ban az olasz költőfejedelem, Diego Valeri írt verset, két önarcképét pedig állandó gyűjteményébe kérte a firenzei Uffizi. 1977-ben − pályájának betetőzéseként − 1046 alkotását bemutató retrospektív kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában.

Később, egészen 2014-ben bekövetkezett haláláig munkáit elsősorban a holokauszt és a zsidó sors ábrázolásának szentelte. Ezekből állította össze a 2025. május 12-én, a mátészalkai Szatmári Múzeumban megnyitott tárlat anyagát a művésznő hagyatékát kezelő Monori Marika kulturális menedzser és a munkáját segítő Szigethy Emma újságíró.

E gazdag és a családi tragédiák ellenére mindvégig az élet szépségeiben való hitét megőrző alkotó munkásságról beszélgetünk a Mazsihisz podcast mostani felvételén. A műsorvezető: Rózsa Péter.