A Homokhátság mára gyakorlatilag félsivataggá vált. A vízhiány nyomán a gazdálkodás az ellehetetlenülés határán áll, az őshonos élővilág pedig jórészt eltűnt. Az elmúlt időszakban kicsúcsosodó folyamatban a melegedő és szárazodó klíma mellett az évszázados emberi beavatkozás negatív hatásai is közrejátszottak. Bár sokak szerint a huszonnegyedik órában vagyunk, vannak néhányan – és egyre többen –, akik úgy gondolják, hogy ideje a kezünkbe venni a sorsunkat. Új podcastunkban Nagyapáti Oszkárral, a kiskunmajsai Marispusztai Önkéntes Vízőrzők vezetőjével beszélgettem.

„Amikor én még kissrác voltam, akkor a kútban 2-3 méter mélyen volt a víz. Ez azóta lement 8 méterre” – mondja Oszkár, érzékeltetve azt is, hogy milyen gyorsak a változások. Mivel családja generációk óta gazdálkodik Kiskunmajsa környékén, a családi történetekből is képet tudunk alkotni a múltról. Például az 1960-as években olyan magasan volt a talajvíz, hogy a kútban le sem kellett engedni a vödröt, elég volt megmeríteni, hogy megteljen vízzel.

Ehhez képest ma ott tartunk, hogy – az önkéntes vaditatást is végző – vendégem szerint, már a vadakat is muszáj itatni, hogy ne pusztuljanak el.

Persze mindehhez hozzájárul az is, hogy az eleve nagyon száraz vidékre csapadék is alig érkezik. Évi 250 milliméter alatt számít egy terület sivatagnak. Kiskunmajsán tavaly 289 milliméter csapadék esett.

Újraéled a természet, ha visszatér a víz

Oszkár és társai 2024 végén kezdtek arról beszélni, hogy komoly problémák lesznek a víz kapcsán, ha nem tesznek valamit. A közös gondolkodást a WWF filmje, az „Eltékozolt vizeink” termékenyítette meg, ahonnan ötletet merítettek a cselekvéshez. Néhány deszka, egy kis gát és hosszas hivatali egyeztetés után 2025 elején megtörtént az első elárasztás egy kéthektáros területen.

A hatás már az első évben mérhető és csodaszerű volt. Egyrészt a közeli talajvízszint-mérő kútban jelentős emelkedést regisztráltak, másrészt a környékbeli gazdák szénahozama is megemelkedett, sőt a legeltetés is hosszabban folytatódhatott, mint korábban. Ami pedig még ennél is elképesztőbb volt, hogy gyakorlatilag heteken belül visszatért az élet, megjelentek a ritka vándormadarak, a rovarok, a kétéltűek.

Idén tavasszal pedig megtörtént a második terület, immáron egy 5 hektáros legelő elárasztása.

A történet híre pedig bejárta a nagyvilágot: a Marispusztai Vízőrzőkról beszámolt a Los Angeles Times és New York Times, Peruból képeslapot kaptak, és a környező országokból is érkeztek megkeresések határon átnyúló vízőrző projektek megvalósítására.

Munkájuk itthon sem maradt visszhang nélkül. Tavasszal az új kormány első, kihelyezett ülése előtt Marispusztán tett látogatást, ahol az elért eredmények megismerése mellett konstruktív egyeztetések is zajlottak. Ahogy Oszkár elmondta, az új miniszterelnök még bőven a választások előtt, februárban is járt már náluk.

Mozgalommá szerveződnek a vízőrzők

Nem Oszkárék az egyetlenek, akik vízőrzéssel foglalkoznak, de az elsők között vágtak bele. Történetükben legalább két olyan pont van, mely különlegessé tette őket, és amelyek ezzel párhuzamosan elengedhetetlenek is a sikerhez. Egyfelől mindig mindent szabályosan, a hivatali utat türelemmel végigjárva csináltak, mondhatni kitaposva, kijelölve ezzel az utat másoknak.

Másrészt pedig mindent csapatban csináltak. Bár Oszkár a csapat vezetője, többször is aláhúzta, hogy amit véghez vittek, az a közösség érdeme. Ahogy mondja, az elejétől hitt a közösség erejében, a csapatban mindenki azt a feladatot csinálta, amihez a legjobban értett.

Ma pedig már ott tartanak, hogy VízÖrző Mozgalom néven egy országos hálózat felépítésében segédkeznek, ahol várják olyan emberek, illetve csoportok jelentkezését, akik szeretnék elkezdeni a vízőrzést saját területükön. Oszkárék ehhez minden szakmai segítséget meg tudnak adni.

A világ összes erdőtüzét meg tudnánk előzni, ha előre meg lehetne jósolni hol és mikor csapnak fel a lángok. Erre egyelőre nem vagyunk képesek, ám a tűzkockázatok becslése ma már lehetséges. Egy ilyen, tűzkockázatbecslő modellt épített fel a Corvinus Egyetem kutatója, Manczinger Melinda és munkatársai, akik a Kárpátok térségét – benne három észak-magyarországi megyével – vizsgálták a tűzkockázatok szempontjából, számos változót figyelembe véve.

Kutatásuk 2025-ben jelent meg a Scientific Reports tudományos folyóiratban, melyben bemutatták a modell működését. A gépi tanulási algoritmus egy 27 változót tartalmazó, igen komplex adathalmaz alapján értékeli a vizsgált területek tűzkockázati valószínűségét.

A hét országot felölelő kutatásban többek között vizsgálták a hőmérsékleti- és csapadékadatokat, a növényzet egészségével kapcsolatos mutatókat, a domborzati viszonyokat, sőt még társadalmi–gazdasági tényezőket is. A tanulmány legérdekesebb megállapítása pedig az, hogy egyáltalán nem az áll a vegetációtüzek hátterében – legalábbis a vizsgált régióban, a Kárpátok térségében – mint amire először gondolnánk.

Nem a klímaváltozás miatt lángol a vegetáció

Természetes körülmények között a vegetációtüzek mögött álló legfőbb okot a villámcsapások jelentik. Az ember által használt területeken viszont nagyon más képet látunk. A kutatás egyik legérdekesebb megállapítása, hogy a Kárpátok térségében – ahogy egyébként a világ más részein is – a vegetációtüzek kialakulásának legfőbb oka, nem a gyorsan melegedő klíma, vagy az aszály, vagy az említett villámcsapások, hanem az ember.

Egész pontosan az ember által módosított tájak, mint például a túl sűrűn elhelyezkedő szántóföldek, illetve az infrastruktúra és a városok közelsége. Persze a klímaváltozásnak is fontos szerepe van, hiszen a hőhullámok, az aszály vagy épp az alacsony páratartalom, kiváló táptalajt nyújt a tüzek kialakulásához.

Legalább ennyire érdekes megállapítás, hogy a növényzet műholdas vizsgálatai alapján meghatározott NDVI index – ami gyakorlatilag a növényzet egészségét mutatja – ott magasabb, ahol alacsonyabb a tűzkockázat. Tehát a sűrű és egészséges növényzet, képes csökkenteni a tüzek kockázatát.

Az adásban szót ejtünk arról,

• hogy hol találhatóak határokon átnyúló tűzfolyosók,
• melyik három magyar megyét vizsgálta a kutatás, és mit kell tudni ezek tűzveszélyességi kockázatáról,
• mire kell figyelnünk, hogy csökkentsük a tűzveszély kockázatát,
• hogyan segítette a gépi modellt egy konkrét tűzeset elemzése,
• hogyan tudják használni a hatóságok a kutatás eredményeit,
• és miért lehet szükség nemzetközi összefogásra a tüzek megelőzésében és oltásában.

Ljasuk Dimitry neve összeforrt a Tiszával és a Tisza-tóval. Készülő, Élet víz nélkül című új dokumentumfilmjében a klímaváltozás és a vízhiány drámai hatásait kutatja, Spanyolországtól az Alpokon át egészen a Homokhátságig. A sokkoló képek ellenére azonban nem a kétségbeesésre, hanem a reményre, az alkalmazkodásra és a tenni akaró emberekre fókuszál.

A Holnapután legújabb adásában Novák Zsombor beszélget Dimitryvel a forgatás megdöbbentő tapasztalatairól, a Tisza-tó túlzsúfoltságáról, az írott és íratlan vízi szabályok megszegéséről, valamint a Jóreménystég körül kialakult, példaértékű civil közösségről.

A tartalomból:

• Klímaszorongás helyett cselekvés: Miért kell elengednünk a múltat, és hogyan fókuszáljunk a megoldásokra?

• Forgatási kulisszatitkok: Kiszáradt folyómedrek és homoksivatagok – drámai helyzetkép Európából és a Kárpát-medencéből.

• Veszélyben a Tisza-tó: Hogyan teszi tönkre a felelőtlen turizmus és a motoros forgalom a páratlan élővilágot?

• Hogyan legyünk jó „vendégek”? Miért az evezős jelenlét a legetikusabb kapcsolódás a természethez?

• A Jóreménystég csodája: Egy közel 8000 fős, aktív közösség, amely önkéntesen óvja és építi a Tisza-tó egyik legszebb szegletét.

Hasznos linkek:

• Ljasuk Dimitry videós oldala

• Korábbi beszélgetésünk Dimitryvel

• A Jóreménystég oldala
• A Tisza-tavi kódex
• Beszélgetésünk Csala Dániellel

Műsorvezető: Novák Zsombor

Vendég: Ljasuk Dimitry, médiaszakember, független filmes